El tudod-e engedni a bizonyosságot és átölelni mindazt, ami lehetséges?
Kulcsszavak és fogalmak:
a megtapasztaló
önéletrajzi-én
nem determinált, azaz meghatározatlan jövő
lehetőség kontra bizonyosság
biztonság
múltunk jelentése és a jövőre vonatkozó víziónk
meglepetések
interpretáció/értelmezés
értelmezés és értékrend
vágy-én
az evangélium
Olvasmány
Minden újszülött gyermek a korlátok nélküli lehetőségek csodáját testesíti meg. Egy új történet kezdődik, melynek a befejezése még nyitott – vagy legalábbis így lenne jó, ha az lehetne. Mindannyian az ismeretlen káosz állapotába születünk bele, nem tudván kik és mik vagyunk, hova tartunk és milyen lesz az út, mely elvisz bennünket. Van valami szép és értékes ebben a káoszban – hogy végtelen lehetőségeket rejt. Egy történet vagy, melynek a befejezése még nem világos, sőt, nyitott… Ha nem az lenne, egy rendkívül érdektelen történet lennél.
Azok a legizgalmasabb sztorik, melyek tele vannak váratlan fordulatokkal, és valódi értelmet csak a vége felé nyernek. Melyben a kezdeti zűrzavarból lassan kirajzolódik egy vékony fonál, ami meglepő módon összeköti a soha nem sejtett véget a kezdettel; mely kezdet csak a vég e perspektívájából nyeri el igaz, teljesen új jelentését. Azaz még a kezdet is új lesz egy ilyen vég fényében. Onnantól, hogy gyermekként elkezdünk saját tudatunkra ébredni, nekilátunk, hogy értelmet keressünk a dolgokban. Nem kell sok hozzá, hogy eltűnődjünk azon: hogyan kapcsolódnak egymáshoz az események? Mi bennük a közös nevező? Mi ad értelmet az emlékeinknek? Ebben a még zavaros állapotban úgy tűnik, hogy a rendezettség biztonságot hoz és a legjobb módja annak, hogy az eseményeket összerendezzünk, ha mindet beemeljük és belefoglaljuk egy történet kereteibe. Hamarosan azt is felfedezzük, hogy az emlékeinkben semmi sem foglal el olyan központi helyet, mint az „én”, aki emlékezik rájuk. Én magam vagyok az, a megtapasztaló, aki ezekben a tapasztalatokban a leggyakrabban feltűnik. És így bukkanok önmagamra a saját sztorimban. A pszichológusok ezt hívják „önéletrajzi én”-nek. 1Én magam vagyok a narratíva, az elbeszélés, aki és ami összeköti az életem eseményeit. Aki és ami sorba rendezi az emlékeket és értelmet ragaszt rájuk. Könnyű elképzelni egy mesélőt, aki egy jó kis elbeszélést kreál, de ebben az esetben a történet az, ami megszüli és megteremti a mesélőt.
A „jó” történet elkészítése ezért énemnek megőrzéséhez elengedhetetlennek tűnik. Talán ezért van, hogy nem annyira bírjuk az ellentmondásokat. Ha valaki vagy valami ellentmond az én történetemnek, akkor nem szimplán a tényeket kérdőjelezi meg, hanem én magamat – az énemet támadja! Először megtaláljuk önmagunkat a saját történeteinkben, majd abban leljük biztonságunkat, hogy a mi történetünk „a helyes” sztori. Így erőltetjük ezt a képzeletbeli rendet rá a kezdeti kaotikus megtapasztalásunkra, zűrzavarunkra – és ugyanígy a még nem determinált, el nem döntött, meghatározatlan jövőnkre is. Meggyőződésünk szerint annál inkább biztonságban vagyunk, a sztorink minél szilárdabb és állandóbb. Ebből következőleg azt képzeljük, hogy megvan az elbeszélésünknek a meghatározott kezdete és egy tökéletes befejezése. A rend győzedelmeskedik a kaotikus felett, a bizonyosság a lehetőségek felett.
Vajon mennyi időt és energiát töltöttünk azzal, hogy meghatározzuk, ki is ez az „én”? Vagy talán már azon is túl vagy, hogy egy krízis alkalmával „elzarándokoltál” valamerre, hogy megtaláld önmagad... hogy újra-fogalmazd magadat. Talán épp ez a gond gyökere: hogy azt hisszük, biztonságot találunk majd abban, ha meg tudjuk határozni, hogy kik is vagyunk, ki az „én”. De épp ezek e definíciók, meghatározások melyeket magunkévá teszünk, ezek válnak korlátokká, amik rabul ejtenek. Az önéletrajzi énünk nagyon könnyen válhat saját börtönünkké.
Valahogy becsapott bennünket a bizonyosság csábítása. A határok és keretek biztonságot ígérnek, de ez az elképzelt biztonságérzet nagy árat követel. Hiszen minden egyes elnyert bizonyosságunkkal lehetőségek vesznek el, mert a lehetőség sosem korlátozódik bizonyosságra. Így hát minél közelebb kerülünk hozzá, hogy egészen biztosak legyünk abban, kik is vagyunk, annál közelebb kerülünk a tökéletes unalmassághoz is. Lehetséges-e, hogy öndefinícióink lebontása nagyobb szabadságot rejt? Találhatunk-e biztonságot valamiben, ami lényegibb és jelentősebb, mint a bizonyosság?
A stabilitás vágyának sürgető érzése arra ösztönöz minket, hogy túl hamar eldöntsük magunkban, mi is a múltunk jelentése. Leszűkíti a jövőre vonatkozó látásunkat, víziónkat is – hiszen számunkra a jövőnknek is alá kell támasztania azt a sztorit, amit a múltunkról hiszünk. S így a jelen pillanat szépsége elvész. Egy féktelen és végtelenül tágas margójú jövő izgalmának helyébe józan számítások lépnek, melyek meghatározzák a kereteket, ami még lehetséges. A bizonyosságot hajszoljuk, mert az biztonságot ígér… de a végeredmény egy bizonyos fajta elszigeteltség lesz. Egy mindent leszabályozó rendben nincs helye a meglepetéseknek. Bizonyos értelemben az örömhír, az evangélium a dicsőséges jó hír, hogy tévedtünk! Tévedtünk magunkat illetően, és tévedtünk Istent illetően. Az evangélium nyilatkozat, sőt kiáltvány, melyben szilánkjaira törnek bizonyosságaink, és ami teljesen új lehetőségeket nyit.
A cselekmény felépítése Az előző olvasmányainkban felfedeztük az emberiség visszatükröző, mimetikus képességét. Ebben az olvasmányban azt nézzük meg, hogy a vágy, a mimézis (utánzás) és az elbeszélés/értelmezés milyen kapcsolatban állnak egymással, ahogyan létrehozzák az „én”-t. Azzal a képességgel születünk, hogy visszatükrözzük, utánozzuk mindazokat, akik hasonlóak hozzánk. Ezt a visszatükröző természetünket használjuk arra, hogy (tudattalanul is) utánozzuk mások vágyait. Ezekből a közvetített vágyakból épül fel értékrendünk, melyek mentén értelmezzük, magyarázzuk az eseményeket és létrehozzuk saját sztorijainkat.
„…A kutatók azt is megjegyzik, hogy milyen nehéz a legtöbb ember számára, hogy elhiggye, hogy mások befolyásolják őket és másokat utánoznak rendkívül széles értelemben véve és automatikus módon – még ha szembesítik is őket a bizonyítékokkal. Miért hajlunk rá, hogy letagadjuk saját utánzó viselkedésünket? Ennek lehetséges oka az utánzás nem tudatos módja lehet, valamint, hogy ez az elképzelés veszélyezteti azt a képet, hogy alapvetően tudatosak vagyunk és kezünkben tartjuk a dolgokat.” (Mimesis and Science, Kindle Location 758)
Saját személyes történeteinket javarészt tudattalan folyamatok mentén alakítjuk ki. Leginkább fogalmunk sincs a számtalan vágyról, mely folyamatosan bombáz bennünket. Mégis, ezek az átvett tudattalan vágyak azok, melyek befolyásolnak minket, amikor interpretálunk/értelmezünk és döntünk egy-egy esemény jelentését illetően; amikor egy-egy értelmezés valamiért vonzóbbá válik számunkra, mint más értelmezések.
Mindannyian kicsinek és gyengének születünk erre a világra. Nálunk nagyobb és erősebb, ügyesebb emberek vesznek körül minket. Ebben a környezetben, ahol jelen vannak mások, aki hasonlóak hozzánk, itt kezdődik az „én” kialakulása. A hasonlóság a bensőséges kapcsolat lehetőségét rejti, a másság pedig megteremti a különbözőségünk közegét. Mindkettő szükséges egy kapcsolat létrejöttéhez. A másságnak és a hasonlatosságnak ebben a környezetében, a kapcsolati mozgásokban alakul ki és formálódik az „én”. Egy fejlődő gyermek számára ezek a mások – akik mégiscsak hasonlatosak hozzánk – sok szempontból felettünk állnak. Többre képesek és több mindent engednek meg nekik. Ez a helyzet könnyen fordítható „nem vagyok elég” érzésként, ami következményeként szeretnénk a másikká válni. Természetes tehát, hogy az idősebb testvér, a felnőttek stb. hamarosan modelljeinkké (követendő mintánkká) válnak.
Visszatükröző képességünk az, mely ezeket a kapcsolatokat egyáltalán lehetségessé teszi. Ez az, amely egymáshoz vonz vagy eltaszít bennünket. Mások összes tulajdonsága közül, melyeket visszatükrözünk, utánzunk, a vágyaik azok, melyek a legalapvetőbbek és melyeknek a legkevésbé vagyunk a tudatában.
Történeteink nem elszigetelten, hanem mások sztorijaival összefonódva alakulnak ki. Egy-egy eseménynek azok az események adnak jelentést, melyek hozzá vezettek, és/vagy ennek következményeként történtek. Sőt, elbeszéléseinknek csak más sztorik kontextusában, azokkal összefüggésben vagy azokkal összehasonlítva van értelme.
Vajon lehetséges megváltoztatni a te történetedet? Mivel a saját történeted annyira meghatározó és alapvető ahhoz, hogy ki is vagy te, lehetetlen a sztorit anélkül megváltoztatni, hogy az abban szereplő, azzal összefonódó „én” is megváltozzon.
Látjuk tehát, hogy személyiségünk másokkal való kapcsolatokban formálódik ki, miközben egyre tisztábbá válik a különbség az „én” és „a másik, aki hasonló hozzám” között. Mindkét vonatkozás egyformán fontos: a hasonlóság is és a másság is, hogy kialakuljon az én-tudat. A hasonlóság magában hordozza a lehetőséget, hogy összekapcsolódjunk. A másság pedig ahhoz kell, hogy egyáltalán mozgásba jöhessen bármiféle kapcsolat, interakció. Most pedig nézzük meg az „én” és a „vágy” közötti kölcsönhatás jellegzetességeit.
Ahogy szépen felnövünk, új szférákba lépünk, egyre változatosabb és kifinomultabb módon jutnak el hozzánk a sugalmazások, hogy mi kívánatos: már nem csak a hozzánk legközelebb állók hordozzák, de egész kultúránk és a sokféle közösség, aminek része vagyunk. Hogy megőrizzük stabil álláspontunkat önmagunk felől, ezért megőrizzük a fatális tévedést is: a meggyőződésünket, hogy bizony, a vágyaink mi bennünk születtek… a világért nem ébrednénk rá, hogy valaki közvetítette azt számunkra. A legkülönfélébb jelenségek között, amit emberként mind visszatükrözünk, a vágy az, aminek mozgása a leginkább rejtve marad.
A mimetikus, visszatükrözött vágynak egészen messzemenő következményei vannak, mivel ez azt jelenti, hogy a vágyat nem az egyén hozza létre: mert a vágy a kapcsolatból származik. A vágy folytonos mozgásban van a köztünk lévő térben, és mozgása által alakítja, élénkíti a személyiségünket. A vágyat nem az én produkálja, hanem épp fordítva: a vágy hozza létre és formálja az ént. Ez azt jelenti, hogy vágyaink forrása nem mi magunk vagyunk, sokkal inkább azokból a vágyakból származunk, amelyek bennünket formáltak. Az én tehát nem létezik önmagában; nem egy mindentől függetlenül meglévő valóság, hanem az én inkább egy vágy-én. Az én folyamatosan átépül és alakul – tehát egy olyan dinamikus konstrukció, ami mélyen függ önmagán túli valóságoktól. Ilyeténképpen szükségünk van egy önmagunkon túli hivatkozási pontra ahhoz, hogy saját magunkat ismerhessük.
Eddigi beszélgetéseinkben körbejártuk a kérdést: Ki, vagy mi vagyok én? Hogy a válaszhoz közelebb kerüljünk, további három, sokkal mélyebbre nyúló kérdést kell feltennünk.
Elsőként: mire vágysz? A vágy mozgása igen finoman történik… annyira nehezen megfogható, hogy legtöbbször nem is vesszük észre a közeledését, mígnem már meg is érkezett – azt tettetve, hogy az énből származik. A vágy az a mozgás, ami megelevenít bennünket.
Másodszor: honnan származik ez a vágy? Amint elismerjük, hogy a vágy nem spontán keletkezik bennünk – vagy közöttünk és vágyunk tárgya között – sokkal fogékonyabbak leszünk az eredetét illetően. A vágyak közvetítés útján jutnak el hozzánk.
Utolsóként: az én hozza létre a vágyat, vagy a vágy hozza létre az ént? Ez a kérdés (akár) még az énképünk számára is kihívást jelenthet. Ugyanakkor a lét, létezésmódunk olyan lehetőségeit is megnyithatja, melyek meglétéről korábban nem is tudtunk.
1 Damasio, Antonio (2010-11-09). Self Comes to Mind: Constructing the Conscious Brain (Kindle Locations 256-257). Knopf Doubleday Publishing Group. Kindle Edition.
Kérdések
Hozz egy példát saját életedből, amikor egy esemény vagy személy utólag egész más világításba került, s ezzel az egész „történet” új értelmet nyert! Lehetséges-e újraértelmezni a múltat vagy a jelent, s így új lehetőségeket nyitni a jövő számára? A mögöttes, mélyben húzódó vágyaink eltompulhatnak és láthatatlanok, így a válasz nem biztos, hogy azonnal világosan megmutatkozik neked, de... Próbáld számba venni a vágyakat, melyek hajtanak téged! Mik azok a modellek, melyek hatottak ezekre a vágyakra? Hogyan befolyásolják ezek az eddig talán rejtett, most felfedezett vágyak az én-tudatodat?