részletek Andre Rabe: VÁGY 1. - „Vágyból vagyok" című könyvéből, 3. rész
Áttekintés
Cél:
Tudatosítsuk a kapcsolati mozgásokat, melyek formáltak bennünket.
Kulcsszavak és fogalmak:
visszatükrözések egyedi vegyülete
interdividuális (azaz személyek-közi) pszichológia
Olvasmány
Biztos te is hallottál már olyan szlogent, ami arra buzdít, hogy ne majmolj senkit, hanem légy önmagad.
Az ilyesfajta gondolatok hibásan azt sugallják, hogy minél kevésbe engeded, hogy mások hatással legyenek rád, annál eredetibb és hitelesebb leszel. Ez a megközelítés azt feltételezi, hogy az „én” egy különálló entitás lenne, akinek senkire sincs szüksége ahhoz, hogy önmaga lehessen. De mi emberek természetünktől fogva mimetikusak vagyunk, azaz visszatükrözünk.
Azt szeretném most megmutatni, hogy épp ez a visszatükröző képességünk az, ami végső soron egyedivé tesz bennünket. Ha eredetiek és hitelesek vagyunk, az nem egy olyan képesség, ami olyan belső géniuszból táplálkozik, akinek semmiféle modellre nincs szüksége; hanem inkább az a zsenialitás, ha meglátjuk mindazokat a hatásokat, amik énünket alakítják; és ezen hatások kombinációja eredményezhet egy valóban eredeti és egyedi visszatükrözést.
„Az utóbbi idők kutatásai közül kevés bizonyult ennyire eredményesnek azzal kapcsolatban, hogy megértsük az ember természetét, mint azok, amik friss meglátásokkal közelítették az ember imitációs-utánzó képességének egyedülálló és alapvető jellegzetességeit.(…) „Az utánzás jóval több annál, mint amit „utánozás, majomszokás” alatt értünk. Az utánzás, pontosabban visszatükrözés nem egy végtelenül egyszerű és esztelen cselekedet, hanem a fejlődés motorjaként egy igen komplex és sokdimenziós jelenség. Mindannak középpontjában áll, ami emberré tesz bennünket.. Tulajdonképpen nagyon valószínű, hogy az imitálás, utánzás nem csak a tanulási folyamataink alapja, de annak is, hogyan vagyunk képesek megérteni a másik ember szándékait és vágyait, hogyan építünk ki érzelmi kötelékeket a másikkal, hogyan leszünk szerelmesek vagy irigyek, miért versengünk egymással és miért pusztítjuk el erőszakosan egymást, miközben valójában döntő részben nem is vagyunk tudatában annak, hogy mi is történik.” 1
Az utánzás gyakran negatív felhangokat hordoz számunkra. Hogy miért? Egy személyes példával szeretném ezt illusztrálni. Nálam ezek az utánzással kapcsolatos negatív asszociációk már gyerekkorban elkezdődtek. A nagyapám festő volt és a műtermében tett látogatások hamar megbecsülést hoztak a szememben a festészet iránt. Bár édesapám nagyapámmal szemben nem volt hivatásos festő, ettől függetlenül ő is nagyon jól festett. A grafika és a festészet tehát része volt a családi életünknek. Minden, a házunkban található műtárgy eredeti volt: egyszerűen tilos volt másolatokat kitennünk. Tizenhárom éves koromban már magam is művészeti iskolába jártam. Ahogy a legnagyobb alkotókat tanulmányoztam, nekem úgy tűnt, hogy mindegyiküknek megvolt a maga sajátos, senki mással össze nem téveszthető stílusa. Néhányan közülük, mint például Leonardo da Vinci, nyíltan szembe is szálltak azzal, hogy másokat utánozzanak, és beszéltek is erről.
Ebben az összefüggésben számomra az utánzás teljes ellentétben állt a kreativitással és eredetiséggel. „Nem akarok senkit utánozni, hamisítatlan eredeti szeretnék lenni!” – mondtam magamban, miközben nagy érdeklődéssel vetettem bele magam a mesterek stílusainak és technikáinak tanulmányozásába. Azokat a művészeket szerettem a legjobban, akik úgy tűnt, bátor és spontán ecsetvonásokkal dolgoznak. Azt láttam, hogy elégedettek voltak saját stílusukkal, és azt a benyomást tették rám, hogy minden teketória nélkül festenek, mintha egy féktelen forrás ömölne a bensőjükből. Nekiláttam, hogy gyakoroljam ezt a fajta spontán festésmódot. Ahogy haladtam, egyre jobb lett a saját technikám, és végül megszületett az első olyan kép, amivel elégedett voltam. Olajkép volt, nagyon bátor ecsetvonásokkal és élénk színekkel; néhány óra alatt lettem kész vele. Elmondhatatlan elégedettség töltött el, mert azt éreztem, hogy hű voltam önmagamhoz, igazán önmagamat adtam. Minden tétova laca-faca nélkül festettem, és a bensőmből jött ez a bátorság. Az a benyomásom támadt, hogy kiengedtem egy eddig számomra ismeretlen önmagam szellemét a palackból. Alapfeltétel volt a szememben, hogy ez az eddig ismeretlen önmagam, amely megszületett, művészi adottságait, kifejezőkészségét énbelőlem nyerte. Halványlila gőzöm nem volt róla, hogy a művészi énem és annak autentikus kifejezőkészsége, amit csodáltam – ezek a dolgok azoknak a művészeknek és műalkotásoknak sugalmazásából születtek, akiket oly gondosan tanulmányoztam előtte. Azt sem vettem észre, hogy a vágyam, hogy ne utánozzak senkit, ez tulajdonképpen Leonardo da Vinci vágyának, hogy ne utánozzon senkit, a leutánzása volt. Lehet, hogy a jó öreg Leonardo sem jött rá, hogy mindent, amit megtanult, kezdve az anyanyelvétől, a barátságain és kapcsolatin át, mindent egy utánzási, visszatükrözési folyamat részeként tanult meg.
Egy művész szemszögéből, mint da Vinci, érthető, ha az ember kerülni szeretné a nyílt utánzást. A mechanikus utánzás (például gépies másolás) teljesen tönkretenné az új mű eredetiségét, egyediségét, megfosztaná azt a benne rejlő géniusztól… mindattól, amit a művészetben annyira csodálunk. Ugyanakkor a kreativitás nem nélkülözi az utánzást; abban a formában van jelen, hogy visszatükrözések egyedi vegyületét adja. Az a bizonyos festményem, amiről meséltem, valóban egyedi volt, de nem azért, mert az égvilágon senki nem volt rám hatással, hanem mert egy egyedi vegyületét adtam vissza mindannak a hatásnak, amit másoktól láttam és a magam számára még ráadásul értelmeztem is.
Mit jelent hitelesnek, kreatívnak és eredetinek lenni? A kapcsolatok szerepének megértése a személyiség és az énkép kialakulásában előhívott egy új pszichológiai irányzatot és modellt: az (individualista helyett) interdividuális (azaz személyek-közi) pszichológiát. „Azzal a bizonyos „másikkal” való kapcsolat számomra oly szorosnak és alapvetőnek tűnik, hogy nem kéne csak úgy tekinteni rá, mint egyszerű kapcsolat két személy vagy tárgy között, hanem kölcsönös oda-vissza mozgásként kell, hogy lássuk, mely mozgás a két végpontját folyamatosan, épp e mozgás által alakítja, s melyeket „én”-nek hívhatunk. Ezért neveztük el, Girard, Lefort és én a „Dolgok, melyek a világ teremtése óta rejtve voltak” c. könyvünkben ennek a kapcsolatnak a pszichológiáját személyek-közi-nek, interdividuális pszichológiának. Célunk egy új pszichológia megalapítása volt: ezen a ponton, ahol a pszichológiai és antropológiai kutatásaink konvergáltak; olyan pszichológiát szerettünk volna, mely az egyént nem mint különálló entitást tekinti, hanem amely a kapcsolatokról szól. A vonzerő egymás irányába, melyet minden tag kifejt és melynek egyben alá is van vetve a többiekkel kapcsolatban, ez szolgáltatja a pszichológiai energiát, mely a mozgáshoz szükséges.” 2
Ha olyan eredetiséget állítanánk, mely minden külső hatást nélkülöz, ez csak egy téveszme büszkesége lenne.
Jobb és helyesebb iránynak tartom, ha elfogadjuk és elismerjük mindazokat a hatásokat, melyek befolyásoltak bennünket. A kapcsolati mozgások felismerése, melyek alakítanak bennünket, egy jelentős lépés a reálisabb önismeret és én-tudat felé. Egy ilyenfajta tudatosság kreatív lehetőséget nyit afelé, hogy modellünket (önmagunkat) újra-definiáljuk: egyedien kombináljuk különféle modellek változatos aspektusait és jellegzetességeit. A visszatükrözés tehát nem a modell szolgaszerű utánzása – hanem a kreatív újjáteremtés kulcsfontosságú képessége.
Mimesis and Science: Empirical Research on Imitation and the Mimetic Theory of Culture and Religion (Studies in Violence, Mimesis, & Culture), Michigan State University Press. Kindle locations 189-194
Oughourlian, Jean-Michael (2009-12-15). The Genesis of Desire (Studies in Violence, Mimesis, & Culture). Michigan State University Press. Kindle Edition. (Kindle Locations 657-663)
Kérdés
Játssz el a gondolattal: nem az én hozza létre a vágyat, hanem a vágy formálja az ént. Egy saját életedből vett példán át magyarázd el, hogy az utánzás hogyan része mindannak, ami hitelessé és egyedivé tesz téged.