részletek Andre Rabe: VÁGY 1. - „Vágyból vagyok" című könyvéből, 1. rész
Áttekintés
Cél:
Ismerjük fel a folyamatos kreatív folyamatot, amelyben önmagunk vagyunk, „én"-ként létezünk.
Kulcsszavak és fogalmak:
identitás-tudat
tudatos és tudattalan
független egyén vagy folytonos kapcsolati mozgásokban létezés
mimetikus (azaz visszatükröző) természetünk
mimézis (azaz visszatükrözés)
Olvasmány
Első beszélgetéseinkben az „én,” az identitás-tudatunk kialakulását igyekszünk felfedezni.
Tisztában vagyok vele, hogy mindannyiunknak már van egy kialakult én-képe. Nincs is annál természetesebb, mint hogy ezt az ismerős „önmagadat” majd foggal-körömmel védjed. Beszélgetéseink célja tehát – hogy lebontsuk korábbi elképzeléseinket énünkkel kapcsolatban, és egy alternatív módját kínáljuk fel annak, ahogyan magunkra tekintünk – majdhogynem kivitelezhetetlen. Egyetlen esély van csak rá: ha az „én,” aki részt vesz ezekben a beszélgetésekben, mégiscsak megengedi.
Spinoza, a filozófus mondta, hogy az emberek szabadnak gondolják magukat, mert tudatában vannak a döntéseiknek és a vágyaiknak – pedig nincsenek tudatában (és ezért rabja maradnak annak), hogy döntéseiket és vágyaikat milyen hatások befolyásolják és alakítják. Milyen igaz!
Énemnek van egy része, ami úgy csinál, mintha ismerne engem. Nagyon úgy tűnik, hogy énemnek ez a része igencsak elfogult. És miközben nagy „tudását” tetteti, még mögé is bújik. Mi emberek, egészen profi szintre vittük, hogy történetekkel áltatjuk magunkat. Ezek a történetek arra hivatottak, hogy az én-tudatunkat biztonságban és kényelemben tudjuk. Amikor új információ birtokába jutunk, azt hajlamosak vagyunk olyan formára emészteni, hogy szépen belepasszoljon mindabba, amit hiszünk önmagunkról.
Életünk esszenciája, a mélyben húzódó folyamatok, amik emberré tesznek bennünket, a hiedelmeink és meggyőződéseink mögött, még azoknál is mélyebben vannak. Igazából a hiedelmünk (hitünk) csak egy formája annak, hogy valamiképp a felszínre hozzuk ezeket a folyamatokat. Na már most, egy ilyen vállalkozás, hogy a bennünket formáló folyamatokat, amiknek eddig nem voltunk tudatában, mégis a felszínre hozzuk, nem kis rizikóval jár: kockáztatjuk az énünket, akiknek hittük magunkat; és kockáztatunk mindent, amiről eddig azt hittük, tudjuk.
Lehetséges-e, hogy több vagy te annál, mint aminek tudatában vagy?
És mi is ez az „én,” amit magadról ismertnek vélsz?
Miközben megértjük, hogyan alakul ki az én-tudat, bízom benne, hogy fel is fedezzük, hogy akit „énként” ismersz, az csupán töredéke annak, aki te valójában vagy. Az én-tudatunk tulajdonképpen egy önként vállalt leegyszerűsítés. Célja, hogy megvédjük magunkat megsemmisítő nagyságától annak, akik valójában vagyunk. A tudat azonban tágítható (ne ijedj meg!), hogy picinyke énünktől indulva, akit babusgatunk, új felismerésre jussunk, ami – aki – sokkal nagyobb.
A gondolat, hogy én egy autonóm, független egyén vagyok, nyilván vonzó több okból is. Vonzó, hogy úgy tekintsünk önmagunkra, mint különálló, magában is megálló egység. Ez alapja lehet annak, hogy kialakuljon egy identitás-tudat, és értékesnek és egyedinek lássuk magunkat. De illúziót is szül, hogy nincs szükségem semmire és senkire, hogy önmagam lehessek. Ám neurológusok és pszichológusok azt állítják, hogy a dolgok, amit gondolunk, érzünk, vágyunk és hiszünk, tudatalatti folyamatok eredményei. Nagyjából halványlila gőzünk sincs a minket ért hatásokról, amik alakítanak bennünket. A valóságban nem másoktól független, autonóm lények vagyunk. Nem magunktól teremtünk ide, és nem is úgy folytatjuk életünket, mint önmagába zárt, elszigetelt élőlények. Az emberi élet más emberekkel (és TÖBBEK KÖZÖTT az egész kozmosszal) való bensőséges kapcsolatainkba ágyazódik bele. Az énünk folytonos kapcsolati mozgások között formálódik. Ezek a kapcsolati mozgások még a tudatra-ébredésünk előtt megindulnak, és nagy általánosságban tudatunkon kívül is maradnak a továbbiakban is.
Ebből azt a következtetést vonom le, hogy több vagyok annál, mint egy magában is megálló, elkülönült egység. Kapcsolatok hálójában állok, egy csomópont vagyok (a sok közül) egy hálózati rendszerben . Ezt a hálózatot többek között az interakcióim szülik másokkal és a világgal körülöttem. Vágyak és törekvések folyama alkot meg engem, és elválaszthatatlanul beleszövődöm ebbe a világba. Az én történetem egy jóval nagyszabásúbb sztori része. Habár autonómnak érzem magam és az egyéni szabadság ideáljában ringatódzom, nem is vagyok önmagamban: önmagam.
Több vagyok, mint önmagam.
Képmás vagyok… a tükörképnek pedig szüksége van egy vonatkoztatási pontra, egy rajta kívül álló referenciára ahhoz, hogy egyáltalán legyen.
De vajon mi táplálja az energiát ezekhez a kapcsolati mozgásokhoz? Mi vonz oda bennünket másokhoz? A gyerekek miért fordulnak szüleik felé? Mi csalogat és érdekel bennünket a másik emberben?
„Legjobb tudomásom szerint még nem nevezte el senki azt az erőt, ami a gyermeket arra készteti, hogy megismételje, másolja, reprodukálja, amit egy felnőtt mond vagy tesz. Nem neveztük még meg az erőt, amely vonz minket, csábít, felkelti a figyelmünket a másik ember iránt. Amit nagyjából észre sem veszünk, annyira természetesnek tekintjük. Az emberiség, az emberi nem egyik alappillérének. Egy pici gyerek nem is képes ellenállni ennek a vonzalomnak. Egyszerűen ez a képesség a gyermeki természetből fakad, pont ezt tartjuk „normálisnak”. Ha nem lenne meg benne ez a képesség, autista lenne, befelé forduló, izolált. Ez egy természetes kohéziós erő, amely ajtót nyit számunkra a társadalmi kapcsolatokhoz, a nyelvhez, a kultúrához és valóban, ez tesz bennünket emberré. E kohéziós erő egyszerre titokzatos és magától értetődő; láthatatlan, de hatását illetően káprázatosan egyértelmű; hasonló a gravitációhoz és a newtoni térben a tömegvonzáshoz. Ha nem lenne gravitáció, az élet a földön lehetetlenné válna. Nélküle káosz lenne. Hasonlóan, ha nem lenne ez az erő, mely az emberi lényeket egymáshoz vonzza, összekapcsolja és egyesíti őket, és a gyerekeket képessé teszi, hogy felnőtteket mintaként kövessenek (mely lehetővé teszi ontogenezisük [egyedfejlődésük] teljességre jutását, és mint már említettem, a nyelv elsajátítását) – ha ez az erő nem létezne: nem lenne emberiség.” (Jean-Michel Oughourlian: A vágy bábja, 2. old.)
Ezt a bizonyos erőt, ami egyedülálló módon emberré és kapcsolatra képessé tesz bennünket, mimetikus természetnek, magát a működést, a jelenséget pedig mimézisnek, visszatükrözésnek fogjuk hívni. A mimézis (görögül mimesis, magyarul általában mimikri-nek vagy utánzásnak fordítják) tehát egy visszatükrözést fejez ki, és itt olyan értelemben használom, hogy tudat alatt érzékeljük és (még mindig tudat alatt) hűen utánozzuk és másoljuk mások VÁGYAIT, szándékait és törekvéseit.
Mimetikus természetünk és a mimézis jelensége első pillanattól jelen van, ahogy az „én” formálódni kezd, hiszen – mint látni fogjuk – épp ez a (kényszerítő) erő teszi lehetővé, hogy az „én”-re ráébredjünk. Ha pedig így van, oly mértékben átitatja az életünket és jelen van mindig, hogy innentől fogva nagyon könnyű NEM-észrevenni, hanem magától értetődőnek tekinteni.
Kérdés
Lehetséges-e, hogy több vagy te annál, mint aminek tudatában vagy? Kezdd el számba venni, kik és milyen hatással voltak rád életed során? Kitől mit tanultál, vettél át, vagy miben-milyenné formált téged az adott személy hatása?